3 éve jelent meg a Dungeon Siege első része. A játékot első ránézésre be is tettem az akció-RPG skatulyába, bár a játékból hiányzott néhány kötelezőnek számító RPG elem (például a kaszt és/vagy faj választásának lehetősége), ezzel szemben elég sok taktikai/stratégiai alkotórész gazdagította. A játékból hiányzott a teleport lehetősége is, ezt csupán a többjátékos térképeken, illetve a kiegészítőben, a Legends of Arannaban találhattuk meg. A teleport és a kiegészítő küldetések hiánya miatt az első rész lineárisra sikeredett. Mivel a Dungeon Siege elsősorban az RPG játékosok figyelmét keltette fel, ezért a játék második részét kifejezetten az RPG rajongók szempontjait figyelembe véve tervezték át és készítették el. A fejlesztés során egy pár bevált elemet átvettek a már klasszikusnak számító akció-RPG-kből, így például a tapasztalati pontok tulajdonságokra történő elosztása szintlépéskor, fajválasztás, vagy a Legends of Aranna kiegészítőben már megtalálható felszerelés- és fegyver együttesek. Első lépésként karaktert választunk. Több fajból (más és más alapértékekkel) választhatjuk ki a fő karakterünket, majd a haját, fejét, ruházatát csereberélhetjük, ha az eredeti nem tetszett. Ezután a játék egy viszonylag hosszú bevezető mozival és egy rövid tanító résszel kezdődik (hasonlóan a Neverwinter Nightshoz), itt a játékos megismerkedik a mozgatás, támadás, cucc felszedés alapelemeivel, és egy kicsit harcolgat is. Egy rövid közjáték után karakterünk egy börtönben ébred, innen indul valójában a kalandunk Aranna földjének megmentéséért. A játék három felvonásból áll, mindegyik felvonásban van egy kötelezően és sorrendben végrehajtandó küldetéssorozat, ezen túlmenően pedig felvonásonként elég sok mellékküldetés is (14, 18, ill. 9, azaz összesen 41). Ezek közül némelyik elég rövid és pillanatok alatt megoldható, de az átlag mellékküldetés elég hosszú, és jó sok mászkálást meg fejtörést igényel, mire a feladatot megoldjuk. Szerencsére a „postás” küldetés (a vidd ezt innen oda jellegű) egyáltalán nem jellemző, annál inkább a nyomozós-fejtörős (hova lett ez vagy az a tárgy vagy ellenfél, hogyan lehet kinyitni a titkos bejáratot, hol a kincs, beszélgess a szellemekkel, ki a gyilkos, stb.). A szokásos megoldásoktól eltérően a mellékküldetéseket akármikor végrehajthatjuk, akár a végső ellenféllel történt leszámolás után is visszamehetünk az első felvonás első mellékküldetését megoldani. A mellékküldetéseket mindig valamelyik NPC-től kapjuk. Akinek komoly mondanivalója van számunkra, annak felkiáltójelet tettek a fejére, hogy ne vonuljunk el mellette eszmecsere nélkül. :-) Amint megkaptuk a mellékküldetést, a karakter fején a felkiáltójel kérdőjelre vált. A megoldott mellékküldetések után a karakterek fejéről eltűnik az írásjel. Aki a Diablóban megszokta a teleport tekercsek használatát, annak esetleg csalódást okoz az, hogy ebben a játékban csak az előre elhelyezett teleport-állomások között lehet közlekedni, de az is tény, hogy az állomások elég közel helyezkednek el egymáshoz, és a helyük megválasztása is logikus. (Ez néha árulkodó jel is lehet: ahol látunk egy teleport állomást, ott valószinűleg valamilyen fontos mellékküldetés vagy főküldetés elemet –esetleg többet is – találunk). Szerencsére a DS2-ben már megtaláljuk a dinamikus párbeszéd-ablakokat, amelyek az első részből hiányoztak, (a DS1-bent az NPC-k néha-néha monológokba kezdtek, de ennek a játék menetére végül is semmilyen hatása nem volt). Most a játékos valódi párbeszédet folytat a többi karakterrel, sőt, saját csapattársaival is elbeszélgethet. A karakterfejlődésből megtartották az első részben bevált újítást: amit a karakter a harcban (közelharc, íjászat, természet- vagy harci mágia) használ, abban fejlődik. Kifejezetten nem tiltják, de erősen ellenzik a különböző területeken fejlesztett karaktereket. Logikusan így olyan karaktereket kapnánk, amelyek egy területen sem elég erősek a játék során előforduló fő ellenfelek legyőzésére. A tulajdonságtábla érdekessége, hogy amíg a Diablóban „aktív” a legtöbb tulajdonság (azaz akkor ér valamit, ha használjuk is), addig a DS2-ben minden tulajdonság „passzív”, azaz állandóan befolyásolja a karakterünk tulajdonságait. Elvileg ugyan maximum 20 tulajdonságszint létezik, a gyakorlatban nem érdemes túl sok pontot beletenni egy-egy tulajdonságba, mert ahogy növeljük a pontokat egy-egy tulajdonságnál, a hatása egyre csökkenő mértékben változik. Úgy tapasztaltam, hogy kb. a 10. szint körül van az a határ, ahol már nem érdemes az adott tulajdonságra további pontokat pazarolni, ekkor már jobb, ha egy másik hasznos tulajdonságot kezdünk el fejleszteni helyette. Az eladás-vásárlás is megmaradt a DS1-ben már megszokott logikus és könnyen áttekinthető szinten, sőt, amint „felemelünk” egy adott tárgyat vagy fegyvert, a tulajdonságtáblánknál azonnal látjuk, hogy az adott objektumnak milyen hatása lesz a karakterünkre (azaz hogyan növekszik vagy csökken egy-egy alaptulajdonság, illetve a karakterünk védettsége és minimális/maximális támadó ereje). A karakterünk számára használhatatlan fegyverek, páncélok, stb. piros alapszínben láthatók, így első ránézésre tudjuk, mit érdemes megvásárolni vagy eladni. A színkódhoz kapcsolódik az is, hogy a tárgyak a többi akció-RPG-hez hasonlóan szintén színkódot kaptak, így az is látszik, hogy normál (fehér), különleges (kék/világoskék/bíbor) vagy együttes felszerelést látunk (sárga). A játék folyamán jó sok hordót és ládát találunk, az ellenfelek is hihetetlen mennyiségű felszerelést dobálnak szerteszét, és még a melléküldetések jó részének a végén is a tapasztalati pontokon túlmenően valamilyen spéci felszerelést kapunk, így nincs hiány jobbnál jobb cuccokban. Ez sajnos a jól átgondolt és élvezetes felszerelés-varázslat hasznosságát kérdőjelezi meg, mert a gyakorlatban a talált felszerelés mindig jobb, mint amit a felszerelés-varázslattal készíthetünk magunknak. Úgy érzem, hogy a Diablóban vagy a Sacredben jobban sikerült a fellelhető cuccok minőségét és mennyiségét kiegyensúlyozni: a DS2-ben túl könnyű szuperfelszerelést összeszedni. A játékban csupán egy nehézségi szint létezik, de mivel elég könnyen végigjátszható, ezért ez nem lesz akadálya annak, hogy a műfajban még járatlan játékosok is élvezzék a játékot. Az igazsághoz tartozik az is, hogy egy-két főnök karakter azért megizzaszthatja az embert. A játék sokkal hosszabb lett, mint az első rész volt. Ha valaki csak végigszalad a fő küldetéséken, annak is legalább 20-30 óra játékidőt jelent, de ha következetesen végigmegyünk a mellékküldetéseken is, akkor könnyen eltölthetünk 60-80 órát is Aranna világában. Sajnos a játéktér még a változtatásokkal együtt is lineárisra sikerült, ez valószínűleg annak az ára, hogy a játékban nincs töltögetés, amikor kilépünk vagy belépünk egy épületbe vagy barlangba, azonnal folytathatjuk tovább a kalandozást. Amikor végeztünk a küldetésekkel, még veterán és elit szinten is végignyomhatjuk a játékot a csapatunkkal, és persze ott vannak az újrajátszásra a más fajhoz tartozó karakterek is. Ha valaki pedig nagyon unja már a játékot egyedül, az helyi hálóban vagy internetes kapcsolattal másokkal is megoszthatja a játékélményt. Az első részhez hasonlóan a fejlesztők az újabb részhez is készítenek olyan külső eszközöket, amelyekkel a vállalkozó szellemű játékosok saját játékot készíthetnek a Dungeon Siege 2-höz. Ezek az eszközök sajnos nem készült el a játék megjelenésére, de az ígéretek szerint néhány héten belül rendelkezésre fognak állni. Addig is lehet barangolni Aranna földjén. Az interfész nagyon egyszerűre, de egyúttal átgondoltra és kézre állóra sikerült. Könnyű kezelni a naplót, a játékos rendelkezésére áll ahol minden fontosabb adat a küldetésekről, speciális lehetőségekről. A hátizsákkezelés továbbra is a legegyszerűbbek közül való a hasonló játékok között. A DS1-ben még hiányzó minitérkép szintén nagyon hasznos, és egy kis arany nyíl mindig a következő fő feladatrész irányába mutat, így a játékos nem tévedhet el. A játék grafikáján látszik, hogy szinte változtatás nélkül vették át a 3 éves grafikus motort. A textúrákat egy kicsit felturbózták, és a csillogó felületek (pl. víz) meg a ködös hóviharos részek is sokkal látványosabbak lettek. Végeredményben a látvány még most is megállja a helyét, de ami 3 évvel ezelőtt állkeresgélős ( :-) ) élethűségnek számított, az mára a kellemes kategóriába került. Az is ront még a helyzeten, hogy a képek nagyobbik részét következetesen közeli nézetből készítik, amikor a legrondább „kockás” felületek és lapos textúrák élesen kiütköznek, pedig távolról nézve (amit gyakorlatilag az idő 99%-ában a játékos használni fog) a látvány sokkal kellemesebb. A karakteranimációk jól sikerültek, az eredeti mozgássorok mellé felvettek újabb mozgásokat is, így a karakter mindig a fegyverének megfelelő mozgássort hajtja végre. Az ellenfelek animációja már nem ennyire változatos, de ez nem is csoda az ellenfelek számát figyelembe véve. A varázslatok és a fegyver-mágia továbbra is látványos, bár ennek az a hátulütője, hogy a harc hevében a sok csillogó varázslattól gyakran nem lehet látni az ellenfeleket. Az ütközésvizsgálat továbbra sem erősége a játéknak: a karakterek gyakran az ellenfél belsejében állva harcolnak. :-) A játék zenéje továbbra is top. Az első rész zeneszerzőjét sikerült a második résznél is megtartani, így a folytonosság biztosított. Egy-két motívum ugyan visszaköszön az első részből, de a zenék nagy része új, és hangulatilag az első rész megszokott szimfonikus, sötét hangulatú kompozícióit viszi tovább. A zajok és zörejek magas színvonalon készültek. A Diablóhoz hasonlóan ha egy drága spéci felszerelés kerül a földre, jókora huppanást hallunk. (Ilyenkor érdemes elkezdeni a földön keresgélni még akkor is, ha a csapat hátizsákjai elvileg tele vannak, vagy nem stílusunk minden kis vacak felszedegetése a földről.) A karakterek mindenütt megszólalnak, nem csak olvasni lehet a szöveget a képernyőről, ami a párbeszédek számát tekintve hatalmas mennyiségű felolvasott szöveget jelent. Ahogyan a játékos egyre mélyebbre merül az intrikák és különböző feladatok dzsungelébe, észrevétlenül szalad az idő. A játékos kilép a valóságból és belecsöppen ebbe a mesevilágba, ahol a jó jó, a rossz rossz, bár azért itt is előfordul egy-két meglepetés. A világban elég sok könyvet is szétszórtak, így aki olvasgatni is szeret, megismerheti a világ, a kultúrák történetét. Mivel a sztori elején gyakorlatilag tudjuk, mi a feladatunk, sőt ezt a karakterünk másoknak is elég sűrűn hangoztatja, így itt sok meglepetés nem vár ránk. Az új Dungeon Siege végül is az lett, amit az előző rész előtt a „Diablo-ölő” címke felragasztásakor vártunk. Az időközben megjelent demo pont az elejét mutatja a játéknak, amelyben nem túl sok történik, a játék ennél sokkal érdekesebb. A könnyedebb akció-RPG műfajban ebben az évben már nem is várható hasonló szintű játék kiadása. Akinek az első rész tetszett, az ebben sem fog csalódni, a Sacred és Diablo iránt rajongó játékosoknak pedig érdemes egy próbát tenniük. Érdemes azoknak is kipróbálni, akiknek riasztó a klasszikus RPG játékok nehézsége, de szívesen belebújnának a hős szerepébe valamilyen könnyebb játék keretében. A játék a grafika és néhány megkérdőjelezhető tervezési és játékegyensúlyi hiányosság ellenére egyszerűen kezelhető, szórakoztató és változatos lett. Mindenki számára kellemes szórakozást képes nyújtani a játék: aki akció-RPG rajongó, annak ott a Diablo-jellegű játékmenet és játékszerkezet, a klasszikus RPG rajongókra egy tonnányi mellékküldetés és feladvány vár, aki pedig más típusú játékokat szeret, de bele szeretne kóstolni egy ilyen játékba is, annak a játék relatív könnyűsége lehet a fő vonzerő.